ÚJ TARTALMAK

Kőhalmi Ildikó versei - Énviláglótusz magánterület; A teljesség imamalmai; 184. szútra; Különbardo


Énviláglótusz magánterület

nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo

ha valaki méltó a távolság
mantráira csöndek tomboló
orkánjaira az örökkévalóság
kapuőrzőinek együttérzésére
hagyjon el engem mielőtt
én hagynám el őt hirtelen
odadobva saját jövőjének
aposztrofálatlan peremvidékére

elég ha egyikünk bolyong
a leírhatatlan vázlatai közt
nagy ára van a halhatatlanságnak
és messziről nagyon messziről
kell megindulni lélekvesztőkön
kötélhidakon tudatlanságban
töltött életeken át táncoló
szellemek ijesztő kíséretében

juss túl démonaidon mondja
azon az áldott egyen is nem
viheti örökké ürességed terhét
belevakulsz a fénykeresésbe
süketté tesznek a szomorúság dalai
végül érzéketlenné merevednek
a legmívesebb szavak és nem is tudod
hogy megnyitotta benned az univerzumot

feleslegesen siratsz és értelmetlenül
temetsz mert engedélyt adtál önzésre
sajnálkozásra mérlegelve a boldogulás
változatait minden váratlan kőomlás
maga alá temet és nincsenek fegyvereid
a szelídséggel szemben védképtelen
vagy mint aki először találkozik
a kísértés gyönyörű szédületével

juss túl a félelmen mondja
túl a mocsarak megalázó
szennyén dühön magányon
elárvuláson és igen a hiány
emésztő máglyatüzein győzd
le az üvöltő vadakat odabent
ahová kenyér és víz nélkül
az eleven szerelmet falaztad

nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo


A teljesség imamalmai

nincs szem se fül se orr se nyelv se test
nincs elme hang alak se szag se íz
szív szútra

megjelöl újra és újra felsüti a bélyeget
nehogy elvétsük egymást kiválasztottak
ha eljön az idő
hisz minden világon kívül esik az a
meg nem nevezett felület ami van
tagadhatatlan
az egyedi jegyekből semmi se marad
ismerős bizonytalan a sokadik érzék
nincs kapaszkodó
úgy kell felismerni bármilyen alakban
hogy ne maradjon szemernyi kétség
a tévedés újra öl
tapogatózni idegen sötét szobában
körbe-körbe félvakon egészen süketen
rettenet a nem-tudás
a képzelet hiába játszik és a hit szilárd
bizonyságot követel az elme de mást
nagyon nem tehet
mint hátradől és bízik remél hisz akar
hátha sikerül átmenteni a lényeget
és imádkozik
mantrák a teljes tökéletességért
a tökéletes teljesség imamalmai
őrölnek s jelölnek egyre

nincs szem se fül se orr se nyelv se test
nincs elme hang alak se szag se íz
szív szútra


184. szútra

a megrekedés

szabdalt szalagok élezett végek elvásott fogak
a szemüregben keserű zselé beljebb már semmi
hangosan tóduló vér csönd vagy iszonyú zaj van
aritmia légszomj elemi életfunkciók minden más
kiékelve a rámpán korántsem egyensúlyhelyzet
ez hát a hirtelen halál a kétségbeesés és összeomlás
napja végzetes maga a vákuum teljes elsötétítés
fekete lyukba zuhannak a tervek onnan se ki se

az üresség szétáradása

az idő egyáltalán nem rövidül ólmozott nappalok
odakint eső állítólag nyár bárhonnan érkezik
unott arcát mutatja érdekes eddig mindennek
színe volt mikor lett tartalmatlan szürke és fakó
a féltékenység legalább nem hivalkodik senki
nem beszél ne is szóljon lőporos hordót a föld
belsejébe ezermilliárd atomtöltet egyetlen szívben
képtelenség és úgyse és mindegy és felesleges és

az edény kiürítése

legyen vége az önsokkolásnak rossz gondolatok
bombatölcsérei mentén végzett mutatványoknak
az egész artista világ egy kifeszített kötélen libeg
csak annak félelmetes aki görcsösen féli a halált
az indulat lenyugszik mint a nap ha zuhanni kell
mély levegő ott lent a szabadulás vizei lesznek
amikor elmúlik a harag a fájdalom és az önzés
nyilvánvalóvá válik a lehetőség go beyond

a jelenségek üressége

nincs ami jó és nincs ami nem ha van hát úgy
ahogy az elmében megterem nem valóság nem
képzet nincs vonzás nincs hiány nincs önvaló
káprázat mindez csak érzet vakon gyötör de
látóvá tesz a felismerés minden lélegzetvétellel
könnyebb a létezés természetében lényeget látni
önmagában minden csak az ami függetlenül a
rásatírozott érzések valósnak vélt illúziójától

gaté gaté páragaté páraszamgaté bódhi szváhá
gaté gaté páragaté páraszamgaté bódhi szváhá
gaté gaté páragaté páraszamgaté bódhi szváhá


Különbardo

a köztes létben az elme magára marad
démonaival olyan egyedül mint addig
soha talán születni volt ijesztő ennyire
a vágy és nem akarás határmezsgyéje
ez az ismeretlen átkelő amit magával
cipel csupán sárnehéz ragaszkodás és
páni félelem nincs semmi ami kisütné
az elszabadult áramokat a szívből hisz
szíve sincs se teste mi magzati pózba
gömbölyödne se keze mivel letörölné
a tehetetlenség óceánját de arca sincs
se könnyei nem maradt semmi nincs
fémíz a szájban elmerült két fél világ
között a luxus színeivel a felhordott
rétegek egyszerre úgy leomlottak róla
hogy saját örök létezését is kénytelen
kétségbe vonni most bolyong ahogy
benne bolyong a szenvedély de csak
folyik nem létező kezeket szorongat
mindennek ára meg határa mondták és
szóltak jó előre a megszabadulás felé
valamit kezdeni lehetne a tudással de
használható mantra kellene bármilyen
végső feloldódáshoz nem visz ösvény
aztán megint a félelem és a fájdalom
esszenciája újabb szinteken ömlik el
a kétségbeesés mindezt még ezen a
földön ebben az életben ahol már nem
lesz felelőssége ráncokért öregségért
ezentúl kizárólagos jogok nélkül se
üvegtéglából rakott tiltások merednek
áttetszik rajtuk a kísértés a vonzás ám
onnan üresség és lehet hogy így marad
talán hosszabb az örökké mint a most
de bolondok gyönyörűsége eljövendő
létezésekben hinni koldusként kapni
véletlen alkalmakon mik nem visznek
se előre se vissza úgy vannak mint az
illúziók értelmetlenül tépnek nélkülük
sincs és velük se tudni hová tart annyi
imátlan nappal a megszentelt földek
illatával rögönként jutva túl míg eljön
az igazi idő és az elme magára marad
démonaival a köztes létben go beyond




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes